Tokugava Josinobu
| Tokugava Josinobu | |
 | |
| 1867-ben | |
| Tokugava-sógunátus 15. sógunja | |
| Uralkodási ideje | |
| 1866. augusztus 29. – 1867. november 19. | |
| Elődje | Tokugava Iemocsi |
| Utódja | nincs (a sógunátus megszűnt)[1] |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház |
|
| Született | 1837. október 28. Mito, Japán |
| Elhunyt | 1913. november 22. (76 évesen) Tokió,  Japán |
| Nyughelye | Yanaka Temető |
| Édesapja | Tokugava Nariaki |
| Édesanyja | Yoshiko-joō |
| Testvére(i) |
|
| Házastársa |
|
| Gyermekei |
|
 | |
| Tokugava Josinobu aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Tokugava Josinobu témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Tokugava Josinobu (徳川 慶喜; Hepburn: Tokugawa Yoshinobu; 1837. október 28. – 1913. november 22.) a japán Edo-bakufu 15. és egyben utolsó sógunja volt. A sógunátus megújítását célzó, utóbb elbukó reformmozgalom részese volt, uralkodása csupán egy évig tartott. 1867-ben, a Bosin-háború kitörése után lemondott és átadta a hatalmat Meidzsi császárnak, majd visszavonult és élete hátralévő részét a nyilvánosságot kerülve élte le.
Fiatalkora
[szerkesztés]Josinobu a Mito han területén született Tokugava Nariaki hetedik fiaként, Macudaira Sicsiróma néven.[2] Mito a goszanke, vagyis a Tokugava család három sógunná választható ágának egyike volt. Kemény nevelésben részesült, spártai körülmények és szoros felügyelet alatt nevelték fel.[3] Irodalmi és harcművészeti oktatást kapott, valamint megtanították a politika és a kormányzás alapelveire.[4]
Apja ösztönzésére Sicsirómát örökbe fogadta a Hitocubasi-Tokugava család, hogy nagyobb esélye legyen sógunná válni.[5] 1847-ben ő lett a család feje, és ugyanebben az évben kapott udvari rangot és pozíciót, valamint felvette a Josinobu nevet.[6] Tokugava Ieszada, a 13. sógun halála után Josinobut lehetséges örökösnek tartották számon.[7] Támogatói felnőtt korát, a családi ügyek intézésében már addig felmutatott képességeit és rátermettségét hozták fel mellette szóló érvként, azonban az utódlási harcból az Ii Naoszuke által vezetett párt került ki győztesen és az ő jelöltjük, a Kii-Tokugava házból származó, még gyermekkorú Tokugava Jositomi lett az új sógun, Iemocsi néven.[8] Nem sokkal később, az anszei tisztogatás során Josinobut és támogatóit házi őrizetbe helyezték,[9] Josinobut pedig kényszerítették, hogy lemondjon a Hitocubasi-család családfői pozíciójáról.
Ii Naoszuke a sóguni kormányzat konzervatív frakciójának vezetőjeként próbálta a sóguni tekintélyt helyreállítani, az egység érdekében pedig keményen lépett fel politikai ellenfeleivel szemben (Anszei-tisztogatások), amellyel persze sok ellenséget szerzett magának. Az ellene 1860-ban elkövetett s az életét követelő merénylet után Andó Nobumasza lett a kormány vezetője, aki ellen szintén merényletet követtek el 1862-ben, amit bár túlélt, a politikai karrierjének vége lett.
Ezt követően a sóguni kormány válsághelyzetében előretörtek a reformpártiak, Josinobut visszahelyezték a Hitocubasi-család élére és a sógun védelmezője (将軍後見職; Hepburn: shōgun atomi-shoku, ’sógun atomi-soku’) pozíciójára jelölték, amelyet nem sokkal később meg is kapott.[10] Ezzel egy időben két legközelebbi szövetségese, Macudaira Josinaga és Macudaira Katamori szintén magas pozíciókba kerültek; Josinaga lett a politikai ügyek vezetője (政治総裁職; Hepburn: seiji sōsai shoku, ’szeidzsi szószai soku’),[11] Katamori pedig Kiotó védelmezője (京都守護職; Hepburn: Kyoto Shugoshoku, ’Kjóto sugosoku’).[12] Hárman közösen sokat tettek azért, hogy a politikai feszültséget megszüntessék Kiotó térségében és szövetségesek gyűjtöttek a Csósú han lázadásának leverésére. Egyúttal a császári ház és a sógunátus közötti kibékülést hirdető kóbu-gattai párt fontos tagjaivá váltak.[13] 1864-ben Josinobu vezette a császári palota védelmét és főként Aizu és Szacuma csapatainak segítségével legyőzte a Csósú han erőit, amelyek a palota Hamaguri kapujánál akartak betörni.[14]
Sógunként
[szerkesztés]Iemocsi 1866-os halálát követően Josinobut választották meg utódjául, aki a bakufu 15. sógunja lett.[15] Ő volt az egyetlen olyan sógun, aki egész uralkodása alatt nem tartózkodott Edo területén, sógunként sosem járt az edói várban.[16] Miután átvette a hatalmat, azonnal jelentős változtatások történtek, mivel jelentős kormányzati lépésekre került sor a sógunátust megerősítő reformok bevezetése érdekében. A diplomácia területén szakított az addigi szokással, ami a külföldi diplomatákat a japán szokás szerint tatamin térdelésre kényszerítette tárgyalás közben. Nyugati stílusú fogadószobában tárgyalt velük székeken ülve, francia szakács által készített ételeket kínálva, ami akkora kontraszt volt a korábbi tapasztalatokhoz képest, hogy a nyugati követek el voltak ragadtatva. Katonailag fontos volt számára a Második Francia Császárság támogatásának megszerzése, a Jokoszuka fegyvergyár létrehozása Leonce Verny alatt és egy francia katonai misszió érkezése, hogy modernizálják a bakufu haderejét.[17]
A korábban már megreformált sóguni hadsereget és hadiflottát igyekeztek megerősíteni a franciák segítségével és katonai felszerelést vásároltak az Amerikai Egyesült Államoktól.[18] Sokan úgy tartották, hogy a sógunátus újra megerősödik. Az akkor már a sóguni rendszer ellenfeleinek számító szacumaiak is attól féltek, hogy Josinobu hatalomba kerülése évekkel elodázhatja a sógunátus megdöntését, de ekkor már túl késő volt. Sajátos módon éppen a külföldi diplomaták – akik le voltak nyűgözve a Josinobu által elhozott változásoktól – siettették a bukását: az új helyzetben elővették a korábban már zátonyra futott, bár a szerződésekben szereplő Hjógo (a mai Kóbe) kikötője megnyitásának kérdését, amit a néhai császár határozottan ellenzett, így nem lett belőle semmi. Josinobu két tűz közé szorult: a Kómei császár akaratára hivatkozó és Hjógo megnyitásáról hallani sem akaró belső ellenzéke és a kikötő megnyitását egyre inkább a legfontosabb diplomáciai célként megélő külföldi diplomaták követelései nem voltak kibékíthetőek. Az egyre feszültebb helyzetben a sógun elfogadta a szacumai és csósúi ösztönzésre a toszai uradalom által benyújtott memorandumban foglaltakat és 1867 november 9-én a kiotói Nidzsó-kastélyban összehívott feudális nagyurak előtt lemondott a hatalomról, szimbolikusan visszaszolgáltatva azt a császárnak (taiszei-hókan 大政奉還).
Bosin-háború
[szerkesztés]
A hatalom visszaadása (taiszei-hókan) nyilvánvaló kísérlet volt a sógun részéről, hogy mintegy előremeneküljön, úgy modernizálja a japán politikai vezetést, hogy abban neki magának főszerepe maradjon. A Tokugava család az ország messze legnagyobb földbirtokosa volt, a birtokok urainak nagy részét a korábbi kegyekből fakadó hála kötelezte el feléjük: nem volt alaptalan tehát azt feltételeznie, hogy ha Japánnak új kormánya lesz, annak vezetésére rajta kívül senki mást nem kérhetnek majd fel. Ezt pontosan látta az akkor már a sóguni rendszer ádáz ellenségének számító Szacuma és Csósú birtok vezetése is, ezért úgy döntöttek, lényegében megpuccsolják Josinobut: 1868 január 3-ára gyűlést hirdettek meg a kiotói császári palotába, ahová kizárólag az ügyükkel egyetértő daimjókat és embereiket hívták meg, s amely találkozón részt vett maga a fiatal császár is, mintegy szentesítve minden ott születő döntést. Ezen a találkozón megválasztották az új kormányzatot, amelybe természetesen egyetlen Tokugava-oldali személy sem került be, majd pedig felszólították a Tokugava családot, hogy valamennyi birtokát, amelyeket értelmezésük szerint addig is csak mint császári adományt birtokolhattak, szolgáltassák vissza az uralkodónak. Ez a sóguni család teljes hatalomból való kizárásán túl gyakorlatilag a földönfutóvá tételét is jelentette, joggal nevezhető tehát egyfajta puccsnak, ami érthetően mérhetetlenül felháborította a Tokugava-vazallusok táborát.
Josinobu ellenezte a döntést és tiltakozólevelet írt,[19] amelyet Aizu, Kuvana és a többi északi han embereinek sürgetésére, valamint a Szacuma-Csósú katonák nagyszámú jelenléte miatt jelentős katonai kísérettel indított útnak a császári udvarba.[20] Ezt a lépést természetesen minden fél agresszióként fogta fel, tisztában lévén azzal, hogy a levél átadása csak ürügy a Tokugava-csapatok kiotói behatolására, vagyis ezzel a hadmozdulattal el is kezdődött a majd másfél éven át tartó polgárháború.
A Tokugava erők a két, Ószakából Kiotóba vezető úton indultak a császári főváros felé, amelyek közül az egyik Tobán, a másik Fusimin keresztül vezetett - innen a háború első csatájának a neve, Toba-Fusimi ütközet.[21] Bár a Tokugava haderő létszámbeli fölényben volt, az eltökéltebb és jobban vezetett (az egyik hadoszlop sóguni parancsnokát megvadult lova még a csata elején elragadta, így ő részt venni sem tudott a harcban, a másik pedig az ellenséges erőket meglátva elbarikádozta magát, hagyva, hogy körülvegyék és kifüstöljék onnan) császárpárti haderő megállította, majd visszavonulásra kényszerítette őket.
Josinobu hátrahagyta a csapatait a csata közben, amikor meglátta, hogy a két déli han hadereje császári lobogó alatt harcol és Edóba menekült.[22] Itt önkéntes házi őrizetbe helyezte magát és kinyilvánította szándékát, hogy alávesse magát a császári udvarnak. Egy békeszerződést kötöttek, amiben Tajaszu Kamenoszukét, az egyik Tokugava-ág fiatal fejét örökbe fogadták és az egész család vezetőjévé tették,[23] április 11-én az edói várat átadták a császáriaknak,[24][25] így a város megmenekült a harcoktól.
Kamenoszukéval együtt (aki a Tokugava Ieszato nevet vette fel) Sizuokába költöztek, ahová évszázadokkal korábban Iejaszu is visszavonult. Ieszato az újonnan létrehozott Sizuoka han daimjója lett, azonban pár évvel később elveszítette a címet, amikor a hanokat megszüntették. A hatamotók egy része követte őt ide, többségük nem tudott megfelelő módot találni, hogy eltartsa magát. Ezért sokuk neheztelt Josinobura, néhányan pedig a halálát kívánták.[26] Josinobu tisztában volt ezzel, és annyira félt a merénylet lehetőségétől, hogy a merénylők megtévesztésére áttervezte alvási szokásait.[27]
Utolsó évei
[szerkesztés]Csendes visszavonultságban élte le életét, különféle hobbikba, mint például olajfestés, íjászat, vadászat, fényképészet és biciklizés merülve.[28] Josinobu néhány fotóját dédunokája, Jositomo az elmúlt években publikálta.[29]
1902-ben Meidzsi császár megengedte neki, hogy újra létrehozza a házát, mint a Tokugava-család egyik ága (bekke), és megkapta a legmagasabb nemesi méltóságot, a hercegi címet (kósaku), Japán hűséges szolgálatáért.[30] 1913. november 21-én 16 óra 10 perckor halt meg és a tokiói Jamanaka temetőben temették el.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Takano, Tokugawa Yoshinobu, p. 257.
- ↑ Takano, Tokugawa Yoshinobu, p. 26.
- ↑ Tokugawa, Tokugawa yonbyakunen no naishobanashi, pp. 138–140.
- ↑ Takano, p. 28.
- ↑ Takano, p. 38. A Hitocubasi-Tokugava a nyolcadik sógun, Tokugava Josimune által alapított goszankjó egyike volt, amely rendszer mintegy felülírta a szokásjog alapján a goszanke hagyományát. Az örökbefogadással Tokugava Naiaki a Mito-házból, ami a goszanke legalacsonyabb rangú családja volt, a tényleges sóguni utódláshoz közelebb álló goszankjóba emelte át fiát.
- ↑ Takano, p. 48. Hozzá kell tenni, hogy a japán historiográfia őt sógunná válásáig a Hitocubashi Keiki néven említi - Keiki a Josinobu név írásjegyeinek egy másik olvasata.
- ↑ Borton, Japan's Modern Century, p. 40.
- ↑ Borton, pp. 39–40.
- ↑ Takano, pp. 12–13.
- ↑ Murray, Japan, p. 362; Kobiyama, Matsudaira Katamori no shōgai, p. 75; Bolitho, Collapse of the Tokugawa Bakufu, p. 9.
- ↑ Kobiyama, p. 75.
- ↑ Takano, pp. 132–133.
- ↑ Kobiyama, pp. 84–87; Totman, p. 45; Takano, p. 20.
- ↑ Japan 1853–1864, Or, Genji Yume Monogatari, trans. by Ernest Mason Satow. (Tokyo: Naigai Shuppan Kyokai)
- ↑ Borton, p. 63.
- ↑ Tokugawa, Tokugawa yonbyakunen no naishobanashi, vol. 2, p. 162.
- ↑ Sims, French Policy Towards the Bakufu and Meiji Japan, 1854–95, p. 236.
- ↑ Treat, Japan and the United States: 1853–1921, p. 89
- ↑ Totman, p. 416.
- ↑ Totman, p. 417.
- ↑ Sasaki, pp. 23–24; Bolitho, pp. 420–422.
- ↑ Kobiyama, p. 124.
- ↑ Griffis, The Mikado: Institution and Person, p. 141.
- ↑ Takano, p. 267.
- ↑ Tokyo, an administrative perspective. Tokyo Metropolitan Government, 21. o. (1958). Hozzáférés ideje: 2011. április 9.
- ↑ Tokugawa Munefusa, Tokugawa yonbyakunen no naisho banashi, vol. 1, p. 131
- ↑ Tokugawa, pp. 131–133
- ↑ Tokugawa, p. 136-138.
- ↑ Tokugawa Yoshitomo, Tokugawa Yoshinobu-ke e yōkoso, p. 73.
- ↑ Takano, p. 273.
Források
[szerkesztés]
- Beasley, William G. (1963). The modern history of Japan. (New York: Praeger).
- Borton, Hugh (1955). Japan's Modern Century. (New York: The Ronald Press Company).
- Griffis, William Elliot. (1915). The Mikado: Institution and Person. (Princeton: Princeton University Press).
- Kobiyama Rokurō (2003). Matsudaira Katamori no shōgai. (Tokyo: Shin Jinbutsu Ōraisha).
- Murray, David (1905). Japan. (New York: G.P. Putnam's Sons).
- Sasaki Suguru (1977). Boshin sensō. (Tokyo: Chūōkōron-shinsha).
- Sims, Richard L. (1998). French Policy Towards the Bakufu and Meiji Japan, 1854–95. (London: Routledge).
- Takano Kiyoshi 高野澄 (1997). Tokugawa Yoshinobu: kindai Nihon no enshutsusha 德川慶喜 : 近代日本の演出者. (Tokyo: Nihon Hōsō Shuppan Kyōkai 日本放送出版協会).
- Tokugawa Munefusa 徳川宗英 (2004). Tokugawa Yonhyaku-nen no naisho-banashi 徳川四百年の内緒話 Vol. 1. (Tokyo: Bungei-shunju).
- Tokugawa Munefusa 徳川宗英 (2004). Tokugawa Yonhyaku-nen no naisho-banashi 徳川四百年の内緒話 Vol. 2: Raibaru tekishō hen. (Tokyo: Bungei-shunju).
- Tokugawa Yoshitomo 徳川慶朝 (2003). Tokugawa Yoshinobu-ke ni Yōkoso: Wagaya ni tsutawaru aisubeki "Saigo no Shogun" no Yokogao 徳川慶喜家にようこそ わが家に伝わる愛すべき「最後の将軍」の横顔. (Tokyo: Bungei-shunju). ISBN 4-16-765680-9
- Totman, Conrad (1980). The Collapse of the Tokugawa Bakufu, 1862–1868. (Honolulu: University of Hawai'i Press)
- Treat, Payson J. (1921). Japan and the United States: 1853–1921. (New York: Houghton Mifflin Company).
- Yamakawa Kenjirō (1933). Aizu Boshin Senshi. (Tokyo: Tokyo Daigaku Shuppankai).
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a Tokugawa Yoshinobu című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]
| Elődje: Tokugava Iemocsi |
Japán sógunja 1866–1867  |
Utódja: nem volt |
Minden Tokugava sógun Iejaszutól, a sógunátus alapítójától származtatta magát. A szaggatott vonalak a család más ágaiból való örökbefogadást jelölnek. |
