Neo-noir
A neo-noir (a görög neo, "új", és a francia noir, "fekete" szóból való)[1] egy olyan filmstílus, amely a film noir számos elemét használja, de modern témákat dolgoz fel. Esztétikailag olyan stíluselemeket is tartalmaz, amelyek az 1940-es és 1950-es évek film noir filmjeiből hiányoztak.
Története
[szerkesztés]
A "film noir" kifejezést először Nino Frank kritikus használta 1946-ban, de a filmkészítők, a kritikusok és a közönség csak évtizedekkel később kezdte használni. Raymond Borde és Etienne Chaumeton francia kritikusok tették népszerűvé a kifejezést 1955-ben. A film noir klasszikus korszakát gyakran az 1940-es évek elejétől az 1950-es évek végéig tartó időszakra vonatkoztatják. Általában bűnügyi drámák vagy lélektani thrillerek, a film noirnak számos filmje volt közös témákkal és cselekménybeli megoldásokkal, valamint számos jellegzetes vizuális elemmel. A szereplők gyakran ellentmondásos antihősök voltak, akik nehéz és kétségbeesett helyzetbe kerültek, nihilista erkölcsi rendszerben. A vizuális elemek közé tartozik a visszafogott világítás, a fény és az árnyékok használatának kiemelése, valamint a szokatlan helyszíneken elhelyezett kamerák.
Bár az 1960-as évek eleje óta a klasszikus film noirnak csak néhány jelentős filmje volt, más műfajokra jelentős hatást gyakoroltak. Ezek a filmek jellemzően a film noirra emlékeztető tematikai és vizuális elemeket egyaránt tartalmaznak. A klasszikus film noir filmekhez hasonlóan, amelyeket függetlenül készítettek, tekintettel arra, hogy a hollywoodi stúdiók nem fordítottak rájuk figyelmet, sok neo-noir film is független.
Az 1970-es években az új filmeket nagyon gyakran hasonlították a film noir filmekhez. A klasszikus film noir filmektől eltérően a neo-noir filmek tudatában vannak a modern körülményeknek és technológiának, olyan részleteknek, amelyek a klasszikus film noir filmek cselekményéből jellemzően hiányoztak vagy kevésbé voltak fontosak. Az ezekben a filmekben alkalmazott modern témák közé tartoznak az identitáskrízisek, az emlékezet és a szubjektivitás témái, valamint a technológiai problémák és azok társadalmi következményei. Hasonlóképpen a fogalom kiterjeszthető más olyan fikciós művekre is, amelyek ezeket az elemeket tartalmazzák.
A neo noir akkor kapott globális jelleget és hatást, amikor a filmkészítők elkezdtek elemeket meríteni a világpiaci filmekből. Például Quentin Tarantino munkáira hatással volt Ringo Lam Lángoló város című filmje.[2] Ez különösen igaz volt a noir-hangulatú Kutyaszorítóban filmre, amely 1992 októberében meghatározó szerepet játszott Tarantino hírnevének megalapozásában.[3]
Kifejezés
[szerkesztés]A klasszikus film noirhoz képest a neo-noir kifejezés használata általában egy sokkal bővebb meghatározással társul, amelyben az olyan jellemzők, mint a szín, a képformátum vagy a gyártási ország már nem játszanak szerepet. A tartalmi elemek gyakran csak érintőlegesen utalnak a klasszikus művekre. Ez az egyik oka annak, hogy a neo-noir kifejezés ellenzői a film noirt időben lezárt jelenségnek tekintik. Ez utóbbit a történelmi összefüggések határozták meg, és az újabb időkben már nem volt alapja. Az 1990-es évek szakértői szerint a film noir jellegzetes vonásait tartalmazó filmek még mindig készülnek; ezeket neo-noirnak is nevezhetjük.[4]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ A panorama of American film noir (1941-1953). San Francisco: City Lights Books (2002. november 28.). ISBN 978-0872864122
- ↑ Grant, Barry Keith. Film Genre Reader III. Austin: University of Texas Press, 525. o. (2003). ISBN 0292701845
- ↑ Verevis, Constantine. Film Remakes. Edinburgh: Edinburgh University Press, 173. o. (2006). ISBN 0748621865
- ↑ Foster Hirsch. Detours and Lost Highways. A Map of Neo-Noir (1999. november 28.)
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a neo-noir című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További információk
[szerkesztés]- Mark Bould, Kathrina Glitre, Greg Tuck (Hrsg.): Neo-Noir. Columbia University Press, New York 2009, ISBN 978-0-231-85047-6
- (Fall 2006) „Eighties Noir: The Dissenting Voice in Reagan's America”. Journal of Popular Film and Television 34 (3), 123–129. o. DOI:10.3200/JPFT.34.3.123-129.
- Conard, Mark T.. The Philosophy of Neo-noir. Lexington, Ky.: The University Press of Kentucky (2007). ISBN 978-0-8131-2422-3 The Philosophy of Neo-noir a Google Könyvekben.
- Hirsch, Foster. Detours and Lost Highways: A Map of Neo-Noir. New York: Proscenium Publishers (1999). ISBN 0-87910-288-8 Detours and Lost Highways: A Map of Neo-Noir a Google Könyvekben.
- Martin, Richard. Mean Streets and Raging Bulls: The Legacy of Film Noir in Contemporary American Cinema. Lanham, Md.: Scarecrow Press (1997). ISBN 0-8108-3337-9
- (2009. július 1.) „Soft-boiled Cinema: Joel and Ethan Coens' Neo-classical Neo-noirs”. Literature/Film Quarterly 37 (3).[halott link]
